Sziasztok!

Egy kicsit el vagyok keskenyedve. Egész nap sokat gondolkodtam, volt rá időm, mert utaztam. Most kettesben leszünk a kicsikével, bár még hazajön egy kicsit.

Tegnap este voltunk apáméknál, és apukám behívott egy csevejre. Mondta nekem, hogy sokat gondolkodott a múlt szerda, és a vasárnap után. (Vasárnap tartottuk a családdal a szülinapom.) És hát elmondta, hogy miért is nem állt mellém. Merthogy az sajnos nem úgy volt.

A volturam ugyanis elég durván bemanipulálta őket, pontosabban anyukámat. Neki lökte el először az öngyilkosleszek dumát, anyám bevette, és addig rágta a papa fülét, amíg ennek a szellemében nem beszélt velem. És hát ugye a volturam vasárnap meg is köszönte neki a közbelépést.

Azonban a vasárnapi "működése" megint arról győzte meg apámat, hogy nincs helye a családban. Csak most már nem olyan egyszerű kitenni. Tudom, dropout mindjárt nekem is esik, mert szerinte könnyű. Tudod, tudjátok, hogy nem az. Most úgy érzem, mielőtt az újabb végleges és visszavonhatatlan döntést előhozom, meg kell erősödnöm, és fel kell készülnöm arra, hogy újra fenyegetni fog.

Most mindent megteszek ezért. Én élek az ő eszközeivel. Érzelmi zsarolás, elhúzódás, válasz nélkül hagyás. Mindent megteszek, hogy minél szarabbul érezze magát "itthon". Elhúzni ugyanis nem akar. Volt egy lehetőség, van is még, amivel elhúzhatna az országból és rendbe szedhetné az életét (elévülhetnének a dolgai), de azzal kapcsolatban is fenyegetőzött, hogy ő ezt csak akkor vállalja, ha én visszafogadom.

El van tévedve. Nem kicsit, nagyon.

Most muszáj a végjátékot (a reménybeli végjátékot) az ő eszközeivel játszanom. Nehéz, egyre nehezebb. De muszáj valahogy megszabadulnom tőle.

Ezentúl igyekszem többet jönni, hogy ki bírjam adni magamból a dolgokat, és hogy formálódjon valami épeszű terv. 

Üdv: Kátya