Sziasztok!

Ünnep van. Azt hihetnénk, minden ünnep egyforma. De ez nem így van. Minden élethelyzetben másként éli meg az ember az ünnepet. Mi egész nap kettesben játszottunk a kicsikémmel itthon, közben szólt a tévé. Délután sorra játszották a romantikus és családi filmeket. Tele voltak tökéletes családokkal, szuperférfiakkal és szuperapukákkal. Közben a kicsimnek is eszébe jutott a sajátja, egyfolytában emlegette. Nem csoda, ezt látta, hallotta a háttérben. Gyerek, anya, apa. Számára ez a család, amit megszokott.

Gőzgépként dolgozott az agyam. Egyfolytában az járt az eszemben, hogy milyen egy szemét vagyok, hogy el fogom tőle venni az apját. Az APJÁT. És végül a Jégkorszak kiverte a biztosítékot. Akárhogy próbáltam is visszatartani, kiborultam, elbőgtem magam, mint egy tini, ha elhagyja az első szerelem. Szegény csöppem észrevette, megrémült, próbált vígasztalni és osztozni. Még bocsánatot is kért, mert tudja, hogy ha anya mérges, akkor bocsánatot kell kérni és elmúlnak a felhők. És most hiába tette, nem múltak el a felhők. Hiába mondtam, anya nem rád haragszik, még csak nem is a világra, csak nem bírja abbahagyni a sírást, mert nagyon fáj a szíve. Szegénykémet ez nem nyugtatta meg, egy percre sem engedett el ezután.

Szégyellem magam, azért, ami történt. Erősebbnek, higgadtnak kellett volna lennem. A gyerekem érdekében. Ő nem élheti ezt meg velem, ahhoz még túl kicsi. És nem is láthatja rajtam. Anyának folyton mosolyogni kell, az ő egészséges lelki fejlődést az teszi lehetővé, nem a bőgés, mint az oroszlán. És a jövőben arra is figyelnem kell, hogy ne hergeljem magam, mint tegnap. Amikor könnybe lábadt a szemem és csöpike észrevette, akkor elég sokszor mondtam el, hogy apa miatt sírok, mert bántott. Ez hiba, nem szabad! A gyerek kicsi még, de ért már mindent. Gondolhatom én az apját akármekkora csirkefogónak, őbenne nem rögzülhet ez a kép róla, vagy ha rögzül is, annak majd a saját tapaszalatán kell alapulnia, és nem az én keserűségemen. Az eszem tudja ezeket, de a szívem nem akar engedelmeskedni.

Kb. egy óra volt, mire rendesen megnyugodtam, és újra az eszem vette át az irányítást. Ehhez elő kellett vennem a levelecskéit a rejtekhelyükről, és újra meg újra elolvasni őket. Újra meg újra felháborított és feldühített, pedig lassan már kívülről tudom minden szavukat. Lassan beleivódtak az agyamba. Fáj, hogy így bánt velem, azok után, amit tettem érte. Fáj, hogy a gyereke anyjával bánik így. És fáj, hogy én leszek majd a hibás, mert a gyereket nem látja eleget és vicaversa. Legalábbis szerinte.

Azt sosem fogja elismerni, hogy ő írta ki magát az életünkből. Szó szerint és képletesen is.

Amit tett, biztosan nem fogja hibaként értékelni. Ez jogos, neki jár a szexuális élmény, akár még pénzzért is, még akkor is, ha azért a plusz lóvéért a családja mond le dolgokról. ....

Előre hallom a szavait, pedig oly messze még az a bizonyos beszélgetés. És előre hallom, ahogy az ismerősök és barátok előtt önmagát sajnálja majd és engem szapul. De már nem érdekel. Mondhat akármit. Nem vettem, nem veszek el tőle semmit. Ő dobta el, amije volt, egy p-ért. Hát érje be ennyivel ezek után!

Fáradt vagyok, rosszul aludtam, de szépet álmodtam. Már amennyire ebben a helyzetben lehet szépet álmodni. Ketten voltunk a kicsikémmel. Semmi extra nem volt benne, csak nyugodt mederben zajló, kiegyensúlyozott hétköznapok. Szép volt. Bárcsak valóra válna!

Köszönöm, hogy elolvastátok:

Kátya