Sziasztok!
Mesélek egy régi mesét.
Sok-sok évvel ezelőtt a Királylánynak volt egy öreg-öreg, bölcs és sokat tapasztalt nagymamája. Mesélt sokat a Királylánynak a nagyvilágról, az emberekről és köztük a Hercegekről is. Sok-sok emléket hagyományozott rá, sok-sok értéket, alapvető emberi értéket tanított neki. Amikor meghalt, a Királylány nagyon sírt, és hosszú-hosszú éveken át őrizte az emlékeit. Mígnem elkezdtek fakulni. De a nagymamája nem felejtette el, és most, itt a mindennek az alján megszólalt a túlvilágról. Megmondta, mit kell tenni.
Anyukáméknál voltunk ma. Babukám aludt, én meg a régi könyvespolcomon rámolgattam lánykorom szerelmes regényei és kedvenc ifjúsági könyvei között. Miközben az emlékeimen lamentáltam, megakadt a szemem egy kék bőrkötéses könyvecskén. Felismertem. A régi emlékkönyvem. Az én korosztályom még emlékszik ezekre, azt hiszem. Kisiskolás korunkban nagy divat volt. Örök igazságokat és butuska vicceket írtunk bele egymásnak. Szép emlék, jó megőrizni.
Felnyitottam. És akár Aladdin lámpája világított körbe.
Rögtön az első lapon megszólalt a rég meghalt nagymamám. Akitől minden értéket tanultam, kisgyermekként. Aki mindig példa volt előttem, akire mindig felnéztem.
Az első lapra ennyit írt: "Evezz-evezz az élet tengerén / de ki ne köss a bánat szigetén / legyen erőd tovább evezni / s a boldogság szigetén kikötni."
A dátum megdöbbentett: '86. január 27. Akkor már haldoklott. És még akkor is ezt tudta rám hagyni. Ezeket a sorokat. Ő, aki az egész életét a bánat szigetén élte le. Ő, aki egyedül nevelte fel a fiát. Ő, aki megélte a háborút, és megszenvedte élete végéig. Ő, aki haláláig várta haza a kedvest, mindhiába.
Most is vezette a kezem, ebben biztos vagyok. Ott volt velem, ahogy ígérte, azon a 23 év előtti télen, a halála előtt. Most, a mindennek az alján.
Sírok.
De hálás vagyok.
A sárga út előttem: csak rá kell lépni.
Kátya
