Sziasztok!
A hajnali szösszenetem gyorsan véget ért. A babuci nem sokáig bírta az apja keltette zajt, egyszer csak megjelent a töksötét nappaliban és az ölembe kívánkozott. Felvettem, de nem hagyta, hogy írjak, így inkább visszavittem. És tűrtem, és tűrtem és tűrtem. Kb. 2 óra telt el, mire elcsöndesedett, és el tudtunk aludni. De akkor már igazából mindegy volt, nem sokkal később csörgött az óra, menni kellett a bölcsibe.
Persze ő aludt, mint a bunda.
Irigylem, hogy tud aludni. Még csak nem is érzi, ahogy himbálózik Damoklész kardja a feje felett.
Reggel korán leléptem itthonról a gyerekkel és délig haza se jöttem (szabin vagyok a héten, ami tényleg egy áldás ebben a helyzetben). Nem akartam nézni, ahogy alszik. Máskor szívesen néztem, szívesen tettem-vettem itthon, szívesen készítettem neki ebédet, hogy egyen, ha felébred. De most ránézni se bírok. Tegnap még a fotóját is lefelé fordítottam. Azt, amin a kicsivel vannak együtt, és én kaptam tőlük. Valahogy úgy érzem, ha arra megyek, ahol van az a kép, hogy folyamatosan néz.
Dél körül hazaértem és magyarázatot kértem a hajnali érkezésre. Hát elment borozni, mert összeveszett egy kollegával. Muszáj volt odavágnom neki, hogy engem is felkelthetett volna, egy pohár bort megittam volna vele szívesen. Miért nem velem osztotta meg a gondját? Nem tudtam nem rosszallóan kérdezni, holott nekem igazából már mindegy, csak szívességet tett, hogy nem haza jött és nem követelőzött mondjuk a házassági „örömök” körében.
Fogalmam sincs, hol volt, még mindig. Mert az, hogy borozni volt, nem igaz. Az alkohol szagot felismertem volna, de még csak egy kicsit sem volt alkohol szaga. Valahol máshol volt.
Ahogy ma is valahová máshová ment. Állítólag külföldre kellett mennie üzleti ügyben. Ha-ha-ha. Nem hiszem. De eljátszottam a szerepem, a jó feleséget. Még szendvicset is pakoltam neki az útra. Máskor rossz volt, ha elment, most meg örülök. Igazából ezzel is szívességet tett nekem: nem kell itthon kerülgetnem. Holnap sokára jön, kb. aludni fog csak itthon. Pénteken meg már megint dolgozik, úgyszintén nem látjuk egész nap. Így sokkal könnyebb.
A sms-nek is utána néztem. Délután egy fél órára kettesben maradtam a telefonjával. Annyit derítettem csak ki, hogy egy számomra ismeretlen, le nem mentett számra ment az sms (ezt az információkból), de magát az sms-t kitörölte. Viszont az utóbbi napokban többször hívta ezt a számot és hívták erről a számról. Most már ezt is tudom: az sem fog többé kísérteni, hogy belekukucskáljak a telóba.
Lelkileg könnyebb, sokkal-sokkal könnyebb, hogy már nem mentegetem. Persze rosszabb pillanataimban magamat szoktam volt hibáztatni a kialakult helyzetért, így voltak olyan percek az elmúlt napokban, amikor felmentettem. De minél többet agyalok a dolgon, annál többször érzem úgy, hogy igazából nem is azt bánom, hogy most vége, hanem azt, hogy nem léptem korábban. Talán akkor kellett volna kiszállnom, amikor a stiklijei először kiderültek. Most valahogy minden szavában kételkedek, mindent csak vetítésnek érzek. Néha még azt a szeretetteljességet is, ahogyan a gyerekkel bánik. És talán ez a hazugság fáj a legjobban. Ha valóban szeretné a kicsikét, nem tette volna kockára, hogy mellette nőhessen fel. Mert ezt tette kockára. Amikor összekerültünk, kikötöttem, ha megcsal, megrendül a bizalom, és mennie kell. Nem fogok rajta két percig sem gondolkodni. Akkor fogadkozott, hogy soha nem néz másra. Még a terhességem alatt is fogadkozott, amikor letiltottak minket az együttlétről. Még a szülés után is azzal nyúzta a barátnőmet, hogy ő annyira szeret, hogy nem is érdeklik a többi nők. Alighanem nem a többi nő érdekli, hanem a többi punci. Lassan azt se hiszem el, ha kérdez. De már tudok rajta nevetni! Tesómnak megmutattam a leveleit, és ma már félig cinikusan, félig gúnyosan, de nevettünk rajtuk. Ez jó, mert ez már a gyógyulás csalhatatlan jele! De ilyen gyorsan?
Vagy ez csak annak a jele, hogy a szerelem már régen elmúlt bennem és most csak a kötelesség lett oda? Azért meg nem bánkódom olyan nagyon… ha kötelességre vágyom, ott a gyerekem és a munkám, meg a családom. Nekem az éppen elég lesz a jövőre.
Kátya
