Sziasztok!
A fenti címen gondolkodom egy darab ideje. Érdekes, szürreális élményhalmaz vesz körül, amióta kiderült, aminek ki kellett. Valahogy úgy érzem, mintha egy burokban ülnék, és onnan pislognék kifelé. A burokban belül ketten vagyunk, a kicsikémmel. A burokban zajlik a hétköznapi életünk, ott játszunk a kedvenc játékaival, ott mesél a szeme az élményeiről (mert a szájacska még esetlen), és ott ölel meg, ott ad egy puszit, ott mondja, sírja el a bánatát, fájdalmait. Minden, ami ezen kívül létezik, az a burkon kívül van. Még az apja is.
Attól furcsa ez az egész helyzet, hogy ez a burok nem új és nem most alakult ki bennem. Tudat alatt már létezett, azt hiszem. Tudat alatt már nem volt meg a bizalom, alighanem jó ideje. Tudat alatt sejtettem előre a végkifejletet. A tudatalatti nem hazudik: és én már hónapok óta álmodom, hogy megcsal. Vagy azt, hogy egyedül vagyok a gyerekemmel, és új szerelem kerülget. Özvegynek vagy elváltnak álmodom magam. A tudatalattim talán tényleg komolyan vette, amit az üveggömbben látott. A tudatalattim talán meghallotta a hangokat. A tudatalattim talán nem törte össze a varázstükröt. Most, hogy a szívem nem működik, előbújt a rejtekéből és nem hagy békén. Most nem álmodtat velem boldog-szerelmeseket, ahol mi ketten a kicsikémmel a helyünkre kerülünk. Most a szemem nyitogatja folyton. És folyton olyan helyzeteket mutat meg, amiben én magam is vagyok. Kotorászgatok, olvasgatok a neten, üres óráimban, és folyton olyan sztorikba botlom, ahol hasonló a szituáció. És azt látom, egyre jobban, hogy a hűség az, aminek valójában nincs is oka. A hűséget, hűségességet vagy magunkba szívjuk az anyatejjel, vagy nem. Vagy hozzuk magunkkal otthonról, egy szép és kiegyensúlyozott család leképeződéseként, vagy nem. Vagy érezzük, vagy nem.
Ellenben a hűtlenséget mindig tudja magyarázni, aki félrelép. Épp az előbb olvastam egy történetet, ahol a pasi a másikat akkor k.félte, amikor a felesége épp a közös gyerekükkel vajúdott a szülőszobán. És utána hónapokra bele is bonyolódott a másikba. Okot adott az asszony, írja, mert elhanyagolta, mert a kisgyerek melletti első hetek, hónapok belepusztulós-éjjelfelkelős-kialvatlan időszakában nem kapta meg azt a szeretetet és szexuális kielégítettséget, amit azelőtt. A nő a hibás, szerinte, és annak meg még örül is, hogy nem bukott le, nem derült ki a félrelépése. Szinte büszke rá, hogy hűtlen volt, hogy elvette egy másik nőtől, amit akart, és amikor több hónap után a másik nő követelte a „jogait”, akkor elküldte a fenébe. Talán furcsállhatjátok, hogy én, a megcsalt feleség miért védhetek egy szeretőt, miért mondhatom azt, hogy neki is van joga egy férfihoz? Higyjétek el, nem ment el az eszem. Valljuk be, egy ilyen történetben a háromszög harmadik csúcsának is vannak ám jogai, hiszen őt legalább annyira megcsalják és becsapják, mint a feleséget. Hitegetik, mézes-mázos szavakkal vagy csak utalnak rá, éreztetik, és közben csak azt veszik el, ami kell nekik. Szóval a hűtlenségre ezer és kétszáz okot lehet találni, de valahogy mindig a megcsaló fél lelkében van a kulcs. Talán észre sem vesszük, amikor választunk, hogy a jellem nem elég szilárd a családapa szerephez. Talán az ősi ösztöneink munkálnak, amikor így döntünk: a lehető legerősebb hímet választjuk, azt, akiről tudjuk, máshol, másnál is megállná a helyét. Mint a természetben, szőrös rokonaink. Talán ezért csukjuk be felvilágosodott elménket, talán ezért zárjuk be az eszünket egy dobozba és dobjuk el egy időre. És ezért vagyunk képesek felmenteni is azt, aki átvert, megcsalt, megvezetett. Egy megcsalt feleségnek ILLIK a szeretőt hibáztatni, és sokan meg is teszik. Viszont NEM ILLIK a férjét hibáztatnia. Nem tudom, miért gondolják így az emberek. Nem tudom, miért kell, miért kötelező megbocsátani. Nem tudom, miért a nő felelőssége, hogy a házitűzhely békéje érdekében vállaljon, benyeljen, elfogadjon …. khm …. mindent. És azt sem tudom, hogy miért teszik meg az emberek, amikor a világunkat már a Mertmegérdemlem irányítja. Ez vezeti a félrelépő hitvest, és ez vezeti a szeretőt, amikor elcsábít. Hol van ilyenkor az, akit csalnak? Az ő életének nem lehet része a Mertmegérdemlem mozgalomból?
Az őszinteségből, tisztaságból, valódi szeretetből és szerelemből szőtt álomvilágot nem érdemeljük meg? Holdfényt kergetünk, amikor a boldogság fogalmát próbáljuk meghatározni?
Üdv: Kátya
