Sziasztok!
Ez a bejegyzés egy jó barátomnak szól, akivel egy másik poszton tartom a kapcsolatot. Oda nem akarom elvinni ezt a problémát, ezért ott szólítom, válaszolom meg, ahová való: itt.
Elgondolkodtam intő soraidon. Igazából egész délután ez járt a fejemben. Tudom, értem, amiket írsz. Tudom, hogy a harag és a düh nem jó tanácsadó. Tudom, hogy akármekkora csirkefogónak is gondoljam a férjemet, attól még a gyerekem apja és az is marad örökre. És tudom, hogy valahol igazad van, ha nem helyesled azt, hogy be akarjam buktatni.
De kiragadok egyetlen mondatot: (a gyereknek) "szüksége van a mintára, neked pedig arra, hogy nyugodtan oda merd adni neki".
Ebben sok-sok minden van benne, és egy csomó dolog abból is, amit érzek. Mert úgy érzem, hogy most ez a cél. Eddig álomvilágban éltem, sőt: én magam alakítottam ki magamnak ezt az álomvilágot. Hazugságból összeszőtt világ ez. Magamnak is hazudtam, arról, hogy ő milyen ember. Olyannak festettem le, amilyennek látni szerettem volna, és nem olyannak, amilyen valójában. Olyan tulajdonságokkal ruháztam fel, amik az elődjéből (a Sárkányból) hiányoztak. A hibái felett pedig, amik az idő teltével a környezetemnek egyre nyilvánvalóbbak lettek, egyszerűen elsiklottam. Az oly sokszor megmutatkozó kicsinyességén felülemelkedtem, a nemtörődömségét a fáradtság számlájra írtam. És még sorolhatnám. Mintaapát csináltam belőle, és magam is elhittem, hogy így is van. De be kell látnom, hogy én vagyok az, akit a legeslegjobban átvertem ezzel az egésszel: nem akartam rá haragudni, neheztelni, azért, hogy nagyon rossz körülmények közé szorított minket. Tisztelni akartam. De most nem tudom, hogy tisztelhetem-e egyáltalán valamiért is.
Igen, ő a gyerekem apja. De ezentúl micsoda?
Én nem ismerem őt. Én nem ezzel az emberrel, nem ezzel a kéjsóvár ürgével éltem eddig, aki egy kóbor numera lehetőségére azonnal rámozdul.
Tudod az elmúlt napokban sokat kellett tesóm miatt nézegetnem azt a régi posztot, ahová annyit írtunk régebben. Te is, én is, és még sokan mások. És tudod mit vettem észre? Hogy gyakorlatilag minden hétre jutott valami balhé és valami csalódás az elmúlt években, ami vele volt kapcsolatos. Sőt, ezeknek mindnek eredője volt: többnyire tevőleg okozója. Ezek után, végigolvasva az elmúlt több mint két évnyi "magamat" jutottam el arra a felismerésre, hogy nem is ismerem őt.
És mindehhez járult még egy kis dolog. Amit leírtam itt. Valamelyik este történt a héten, talán két napja. Nyavalygott, hogy a gyerek nem foglalkozik vele. És amikor arra próbáltam kapacitálni, hogy talán neki kéne mellé ülni és játszani vele, kontaktust keresni a kicsivel, akkor hárított. Akkor, ott indult el a lelkemben az a folyamat, aminek most a végén vagyok és aminek a végén kénytelen vagyok beismerni, hogy fogalmam sincs, hogy kivel élek.
Most ezzel az egész "lebuktatósdival" az a célom, hogy megismerjem. Hogy lássam, lehet-e minta a gyerekünknek? Hogy nyugodtan adjam oda, ha odaadom. Vagy fenntartásokkal tegyem, ha úgy helyes.
Látni akarom magam előtt tisztán a jellemét. És ezt így ismerhetem meg a legjobban. Le kell vetkőztetnem az ösztönlényig, még ha én bele is pusztulok, lelkileg. Fel fogok állni belőle, idővel, de ha nem teszem meg, sosem lehetek ezentúl biztos semmiben.
És még valami, egyetlen apróság: emlékszel amikor beadtuk a keresetet a bíróságra, miről beszélgettünk? Te és egy másik jóbarát azt javasoltátok, hogy valahogyan szerét kellene ejteni egy párterápiás "kezelésnek". Amit most teszek, az kvázi ugyanaz: hiszen ott is azt a tanácsot kaptuk volna, hogy próbáljuk visszalopni a romantikát és a vágyat a mindennapjainkba, akár úgy, hogy naponta méleket váltunk, amiben a vágyainkról írunk. Ez most ugyanaz, még a célja is ugyanaz: szembesülni azzal, hogy ismerjük-e a másikat és hogy akit ismerünk, az-e akivel élni akarunk vagy sem. Annyi a különbség, hogy ő nem tud róla.
Felmerült egy másik dolog is: a várható reakció a lebukáskor. Én attól nem tartok, hogy esetleg arra fogja, hogy engem várt romantikus készülődéssel, nekem készült. A reakcióit ismerem. Ha sarokba szorítva érzi magát, akkor támad. Rögtön. Meg sem hallgatja még az ellene felhozott vádakat sem. Ő a tipikus "áldozat", csak a kereszt hiányzik hozzá. Számtalanszor láttam már ezt, másokkal szemben, amikor a lezáratlan ügyeiben olvasták rá az erkölcsi "ítéletet" (és a bíróságit is), de ugyanakkor a családjának "őt bántó" tagjaival szemben is alkalmazza nap mint nap. Velem szemben ritkán alkalmazta, legutóbb a múltkori "nagybeszélgetésen", amikor a bevételnövelésről és a költségcsökkentésről beszélgettünk.
Most is ez a reakció várható. Érzem és tudom, hogy a fejemhez akarja vágni, hogy, ahogyan egy barátnőm írta, ő nem ilyen lovat akart, és elégedetlen velem. Megtette már számtalanszor. És ha alkalma nyílik rá, akkor meg is fogja tenni, ebben biztos vagyok.
De ezen túl, mármint a várható első reakción túl NEM ISMEREM ŐT. :( Szomorú bevallani, sz.r érzés, de ez az igazság.
Kátya
