Sziasztok!

Végre ide is eljutottam.

Amióta nem írtam, nem sok mi történt, de az a kevés is éppen elég.

Sajnos nem sikerült kitennem. Múlt vasárnap hazajött a munkából, és beszélgetést kezdeményezett mindenáron. Próbáltam kibújni, de nem sikerült. Megmondtam, hogy a döntésem változatlan: azt akarom, hogy menjen. És sajnos kiborultam. Minél többet dumált, minél jobban sarokba szorított, annál inkább. Ennek az lett a vége, hogy amikor már vörösre bőgtem az arcom, akkor már szabadulni akartam a helyzetből, és rámondtam a jólvant a maradására.

Az egész egy kényszerhelyzet volt. Hogy nem a legjobb döntés, az nyilvánvaló. De hogy nem is a legrosszabb, az is biztos. Jelen állapot szerint arra jöttem rá, hogy még nem voltam, vagyok elég erős ahhoz, hogy kitartsak a döntésem mellett, hogy ne borítson ki, hogy ne hasson rám az érzelmi zsarolás. Vasárnap ráborítottam minden sérelmet, minden problémát, amink van (egyedül a függőségét nem), és mindenre ígért mindent, hogy megváltozik, hogy kapjon újabb esélyt meg ilyenek.

Nem kapott új esélyt, félre ne értsétek. Csak nekem kell idő még ahhoz, hogy a saját döntésemben megerősödjek. Eddig dühös voltam, ki akartam mondani mindent, de nem volt rá sem mód, sem alkalom. És úgy éreztem, hogy a döntésem haragból született, az meg nem a legjobb tanácsadó.

És ez volt a helyes választás.

Az utóbbi napokban mindent megtett, hogy a jóférj és a jóapuka szerepet eljátsza. Tudom, ez csak szerepjáték, és addig tart, amíg visszafogadásra nem kerül.

Csakhogy ő nem tudja, hogy nem lesz visszafogadás. Én azóta erősödtem, és minél jobban telt a hét, minél több éjszakát töltött a nappaliban az ülőgarnitúrán, ő annál jobban kiborult. Egyre inkább érzem, hogy fölé tudok kerekedni, és hogy leginkább a fárasztás a jó megoldás. Az érzelmi zsarolása, a lógó orra azért megvisel, de egyre erősebb vagyok. Jól esik látni, hogy egyre bizonytalanabb, egyre jobban meg van viselve.

Tegnap már odáig jutott, hogy mélt írt nekem. Felvállalta azt a kommunikációs formát, amiben vitathatatlanul az enyém az előny. És ki fogom használni. Már a héten írtam neki egy levelet, de az Dropout szerint, aki látta a "munkaverziót" inkább simogatás, mint seggbe rúgás volt. Na most a tegnapi levélkéje úgy bepöccentett (reggel olvastam és még az orrom is vérezni kellett, pedig ahhoz elég magas vérnyomás kell), hogy egy igazán sértegetős választ hoztam össze rá. És szombaton kapja csak meg. Amikor mi nem alszunk itthon. Ő ugyan akarta volna, hogy itthon aludjak, amíg a gyerek a mamánál van, de ezt én nem akarom. Az a célom, hogy elmenjen, hogy ne kelljen tovább játszanom ezt az undorító játékot. És ha ezért most már konfrontálódnom kell, meg 19-re lapot húzni, vállalom. Az egész hét sok erősödést hozott nekem, és remélem elég erős vagyok ahhoz, hogy kibírjam ezt a reményeim szerinti utolsó konfrontálódást.

Tudjátok, vasárnap még el tudott bizonytalanítani. De most már aligha fog sikerülni.

Az elmúlt napok az érzelmi részében is megerősítettek. Most már egyre jobban érzem, hogy már nem érzek iránta semmit. Egyszerűen nem akarok vele egy légtérben lenni. A bizalom, az érzelem meghalt, a kötelességtudat pedig kevés ahhoz, hogy együtt maradjak egy olyan alakkal, aki erkölcsileg, emberileg, lelkileg és anyagilag is ártott nekem.

Szurkoljatok, hogy jól süljön el a hétvége.

Üdv: Kátya