Még egy kis sztori tegnapról.

Tegnap reggel a férjem kitalálta, hogy készítsünk családi fotókat délután. Merthogy fel akarja tenni egy közösségi portálra. Végül este lett a dologból realitás, bár nap közben többször is elszólta magát, hogy róla csináljunk fotót.

Magamban nevetgéltem a dolgon, hogy milyen átlátszó. Nem tudja kezelni a gépet, ugye.

Szóval az este nagy családi fotózkodásba kezdtünk, az ő vezényletével. Róla kellett előbb képeket készíteni, meg "ő a gyerekkel" képeket. Én csak egyen vagyok rajta, az is időzítővel készült. Amiről szó volt, hogy majd lesz "én" fénykép, meg "én a gyerekkel", na abból nem lett semmi.

És utána mi következett? A számítógéphez nagyban értő férjem felszólított, hogy ezeket a fotókat töltsem is le rögtön a számítógépre és kicsinyítsem is le azzal a bizonyos programmal. És mondjam meg hogy melyik mappába teszem, mert majd ő felteszi a közösségi oldalra, amit létre hozott.

Fojtogatott a röhögés, de végig csináltam hidegvérrel.

Utána hagytam időt, hogy elküldje a fényképet (elmentem zuhanyozni és a zuhany alatt röhögni), de nem használta ki a lehetőséget.

Alighanem arra vár, hogy az alteregó küldjön előbb fotót. Fog, holnap.

Tudjátok tegnap délután elolvastam miket írt az alteregómnak. Kvázi randit adott (megmondta, hogy mikor és hová indul ma és honnan, hogy a csaj le tudja csekkolni). Meg megígérte a képet, plusz randit is kért: menjenek el a jövő héten valahová, vacsizni, hogy kiderüljön, szimpatikusak-e egymásnak. 

Itthon éhen veszünk épp, kajajegy maradványaiból sakkozom ki az utolsó hét kajáját, míg ő vacsira hív egy vadidegen csajt? 

Hányok.

Nincs mit menteni.