Ez a másik része a kiírnivalómnak.
Az este lefekvés után történt. Tudjátok, az oposszum az az állat, ami ha ellenséggel találkozi halottnak tetteti magát. No tegnap én voltam az oposszum.
A gyereket a nászágyon altattam el. Azt hittem, alszik már, én meg a falat bámultam. Hátat fordítottam neki. Egyszer azt éreztem, hogy a fenekem simogatja. Majd kiugrottam az ágyból ijedtemben. De megmerevedtem, mint az oposszum, alvást színleltem. Gondolom állt a kígyó, és mivel C nem volt megkapható, hát az otthoni p.nci mégis megfelelt volna átmenetileg.
Egy darabig próbálkozott, aztán békén hagyott. De tudtam mi következik. Félreérthetetlen mozgásba kezdett alattunk az ágy. Kiverte saját magának. Még az se zavarta, hogy mellette alszik a gyerek. Hogy bármikor felébredhet. Hogy hogyan reagálja le, ha meglátja, mit művel. Semmi nem érdekelte, csak a pillanatnyi "gyönyör". Folyni kezdett a könnyem, megállíthatatlanul. A tenyerem az arcom elé szorítottam, hogy ne törjön ki belőlem a zokogás. Hogy oposszum maradhassak. Hogy megússzam.
Csak a lelkem fáj és undorodik. A testemmel nem történt semmi. De az oposszum sajnos nem kelt fel a földről. A coyote-ot elijesztette a teherautó, ami átment rajta.
Üdv: Kátya.