Az elmúlt napokban mindhárom címbéli érzést átéltem. Ugyanebben a sorrendben. Most a legutóbbinál tartok, az első kettőn már szerencsésen átértem. Azon gondolkodom, hogy vajon miért pont ez a sorrendjük ezeknek az érzéseknek? Mire hasonlítanak a leginkább ezek az érzések?

 

Rájöttem: a vízre.

 

A harag olyan, mint egy nagy sodrású patak, amely erős, követ görget, fát csavar ki, bozótot ráncigál. Cserreg-csattog, hangoskodik és porrá zúz. A harag is hangos: ez az első reakció, a felháborodás időszaka. A majd-megmutatomé, a nomegálljcsaké. Nem tud alázattal szenvedni, csak fennhangon fogadkozni: ezt tették velem és meg fogom fizetni! Ebben az érzésben megmaradni nem sokáig lehet, bár vannak, akik megrekednek benne.

 

A haragot a csalódottság követi. Ez leginkább egy lassú folyóra emlékeztet. Hömpölyög lefelé, de a ritmusa, üteme nem változik. Az ereje nem kisebb, mint egy pataké, a felháborodottsága sem, csak a beletörődése nagyobb. És ez az a fázis, amiben van helye a megbocsátásnak. A folyó tud úgy is folyni, hogy megbocsáss és úgy is, hogy ne.

 

Ha pedig nem sikerül, akkor jön a gyűlölet. Ez leginkább olyan, mint az árvíz: „mint az őrült,   ki letépte láncát”, „zúgva-bőgve törte át a gátot, el akarta nyelni a világot”, „habár fölűl a gálya, alúl a víznek árja, azért a víz az úr” - villognak a verssorok a fejemben. Mindegyik kifejezi, amit most érzek. El akarom söpörni a világot, győztesnek akarok látszani, akár őrült módjára is. Pedig nincs igazi nyeremény és nincs igazi elsöprés. Ahogy nincs igazi őrület sem. Csak egy nyomorult vízbefúlás, semmi több.

 

Próbálom nem gyűlölni. Pontosabban próbálom nem kimutatni. De attól tartok, még így is gyanakszik. Nem sikerült jól játszanom a szerepem. Kiestem belőle, azt hiszem. Túl sok a gond, más élettereken, így valahogy minden összedőlni látszik. És nem tudok elvonatkoztatni: nem tudom azt mondani, hogy nem számít, ami történt. Nem tudom megbocsátani, így nem tudom nem gyűlölni. És ezt érezni lehet rajtam. Ma reggel vettem észre saját magamon. Utána jól össze is vesztem magammal, hogy hogy lehetek ilyen hülye? Még képes leszek magamat lebuktatni idő előtt. Nem tudok kedves lenni, ahogy elvárja. Nehezemre esik. Sőt, már az a gondolat is nehéz, hogy tudom, hazafelé tart és mindjárt belép az ajtón. Egy olyan stresszhelyzet, amit feloldani lehetetlenség. A kicsikével sem tudok olyan türelmes lenni olyankor, ahogy az este sem sikerült.

 

Még én is éreztem a feszültséget. Megpróbálom megemberelni magam, hisz messze még a vége. De nem könnyű. Azt hiszem, rövid úton vízbe fúlok.

 

 

Kátya