És egy újabb mai bejegyzés: Az érzelemreceptorokról.
A háttérben szól a zene. A Miss Saigon cd-m hallgatom. A kedvenc számom jön nemsoká, a címe Please.
Ebből ragadtam ki a bejegyzés címét: Hadd fejezzem be ezt az utazást!
Szeretném, ha már vége lenne. Szeretném, ha már túl lennék mindenen. Ezen gondolkodtam fél éjszaka, amíg nem jött álom a szememre. Hogy ne legyen több olyan este, mint tegnap. Most nem bántott, szavakkal, csak tettekkel.
Őurasága játszotta a mintaférjet és a mintaapát. A mintaférj dolgot jól tűröm már, de a mintaapa című szerepjáték mindig nagyon megbánt. Tegnap el volt szontyolodva. Sajnálta magát, mert hiába kérlelte a kicsit, ő nem ment oda hozzá és még egy puszit se akart neki adni. Azt hiszem, hogy ennek én vagyok az oka. Érzi, szegénykém, azt hiszem, az anyából apa felé áradó bizalmatlanságot. Érzi a csalódottságom, a fájdalmam, a szomorúságom. Érzi, hogy a harmónia örökre odalett.
Nem tudom, ezért-e, de őfelsége kinn aludt a nappaliban. Mi összebújtunk a gyerekkel egész éjjel, de többnyire csak néztem őt, vigyáztam az álmát és minden második percben arra gondoltam, hogy legyen már vége! Hadd legyen újra harmonikus, nyugodt és kiegyensúlyozott az életünk. Kettesben.
Most megyek, meghallgatom azt a bizonyos dalt és sírok egy kicsit.
Üdv: Kátya
Ui: tesómmal közös albi sztornó, rájöttem, hogy jó pár hónapig "eltartatnám magam vele", és ebbe nem megyek bele. Maradunk itthon és keresünk nekik egy kis lakást itt a környéken.
