2. fejezet
amelyben kiderül, hogy nem minden arany, ami fénylik, azaz hogy Hercegnek még a lova is bérelt és megjelenik az Öreg Király, aki lángot tesz a szerelmesek szívébe, hogy megpróbálja, vajon kitart-e a szerelmük tűzön-vízen át.
Túl az Óperencián, a rettenthetetlen fehér lovas Herceg gyönyörű várában nagy dínomdánomot tartottak. Hivatalos volt arra mindenki, egész Meseországban. Sorra jöttek a díszes hintókban a nagy méltóságú urak, királyok, hercegek, bárók, csupa fényes sokadalom. A kis Ráadáska születését ünnepelték, egészségére tósztokat mondtak, és hatalmas vacsorát adtak. A szülei, a Herceg és a Királylány, határtalanul boldogok voltak, tündököltek a csodálatban, ami a gyermek és a boldogságuk felé sugárzott.
Az ünnep legközepén azonban egy szürke posztóruhás, nagy szakállú öregember jelent meg, egyszerű bottal a kezében. Őt nem hívták meg, pedig ő volt Meseország leghatalmasabb királya, akiről az a hír járta, hogy bizony boszorkánysággal irányítja a birodalmát. A fiatalok féltek tőle, az öregek a nevét sem merték emlegetni. Nem csoda, hogy nem kapott meghívót a fényes ünnepségre.
Az Öreg Király meg is haragudott, gondolhatjátok, hogy nem ünnepelni érkezett. Átkot bocsátott a Hercegre és a Királylányra. Lángot tett a szívükbe, és feltételül szabta, hogy külön kell tengődjenek, kerek egy esztendeig és egy napig. A Hercegnek a várában, a Királylánynak egy erdei vadászkunyhóban kellett élnie. Megparancsolta nekik, hogy egy esztendő és egy nap múlva mutassák fel a szívükben égő lángot. Ha ég még, megbocsát nekik, és szabadon egymáséi lehetnek. Ha nem, akkor az Isten irgalmazzon a lelküknek. Fogadkoztak nagy hanggal, hogy a lángjuk sosem alszik ki, előbb az életük kell véget érjen. Elbúcsúztak sok-sok könnyel, majd a Királylány felpakolta a kisgyermekét, nekivágott erdőnek-mezőnek, megkereste a vadászkunyhót, és oda bekvártélyozta magát. A Herceg a vára körül gazdálkodásba kezdett. De az Öreg Király elhatározta, hogy nem hagyja annyiban a dolgot, és megkísérelte eloltani a lángot. Felgyújtotta a Herceg raktárait, árvízzel öntötte el a mezőit. Minden termése oda lett. Ezek után álalakot vett fel, vándor jósnak öltözött és megkereste a Királylányt. Üveggömbjében megmutatta neki, hogy a férje nincstelenné lett. Azt hitte, az asszony majd erre elhagyja őt. De rosszul számított: a szegény asszony azután minden falatjának, megtermelt ételének felét elküldte rendre az urának. Ketten eltengődnek a gyermekkel a másik félen, gondolta, csak az a másik, az a szeretett ne nélkülözzék.
Telt-múlt az idő, mikoron újra meglátogatta az Öreg Király a Királylányt. Megmutatta neki, mire jutott a férje a sok adománnyal. Az ugyanis miután megint jól ment a sora, maga mellé gyűjtötte korábbi léha barátait, és éjt nappallá téve dorbézolt a más verejtékével megkeresett kenyérből. Gondolta az Öreg Király, ez majd meggyőzi a makacs asszonyt, de nem győzte meg. Ő csak azt látta, hogy a nagy társaságnak nagyobb adagra van szüksége, hát odaadta ezen túl mindennek a háromnegyedét.
Telt-múlt az idő, és az Öreg Király újra álruhát öltött és meglátogatta a szegény asszonyt. Akkor már azt látta a szegény feleség a gömbben, hogy a nagy dínomdánom közepén egy szegény ember keveredik az ünneplők közé és visszaköveteli a lovát, azt a szép hófehéret. Később aztán az is kiderült, hogy az ember egy vándor mutatványos, annak a szekerét húzta ez a vén gebe, mielőtt a Herceg kölcsön kérte, díszes szerszámba öltöztette, és liszttel fehérre maszkírozta. Az Öreg Király azt hitte, hogy ezzel már végképp meggyőzi az asszonyt, de mégsem ért célt: a láng tovább lobogott a szívében és mondta, mondogatta, nem igaz az, szemfényvesztés. Kidobatta a rossz hír hozóját és meghagyta a szolgáinak, hogy többé a színe elé ne eresszék.
Nagy sokára letelt az egy esztendő. A Királylány másnap a legszebb ruháját ölté magára, felöltöztette a gyermeket is, majd elindult az urához vissza. A Herceg tudta, hogy jön az asszony, de nem sokat törődött vele, nagy társaságot gyűjtött megint maga köré. Az ő szívében már csak épphogy parázslott a láng, míg az asszonyé lobogott, mint a tábortűz. Ekkor az Öreg Király a színe elé parancsolta őket, látta a kihunyó lángot az egyik és a lobogót a másik szívében. Meg is mutatta őket egymásnak. De a makacs asszony ekkor sem hallgatott rá. Azt mondta, az ő lángja elég lesz kettejüknek is. Maga mellé vette az urát, magával vitte hát a kis vadászkunyhóba (mert közben a Herceg vára is más kezébe került és egy fa alatt húzta meg magát), és ápolgatta, szeretgette, meg élesztgette a lángot a szívében. Oktatta, tanította, a jó munkás útra vezetgette. És boldogan éltek, míg …. Khm……
Itt a vége, fuss el vége!
Eddig a mese, amit a valóság ihletett.
Nem sokkal gyerekünk születése után kezdtek el kiderülni a dolgok. Összeomlott a nagy vállalkozó-imázs (részben a saját hibájából és részben másokéból). Gyakorlatilag kiderült, hogy engem átvert: úgy vállalt családot a nyakába, hogy már tudta, hogy anyagilag bajban van, méghozzá igen nagy bajban. Egyszóval felelőtlenül. De már akkor nem volt mit tenni, már a félidőn is bőven túl voltam. Talán ekkor kellett volna lépnem, hogy megkíméljem magam a későbbiektől. De nem léptem, mert hittem benne és szerettem. Talpra állítottam, kirángattam a gödörből, amibe került a bajai miatt és elindítottam újra: csak dolgozni kell, mondtam, meglesz az eredménye is. Én így tanultam, apámtól, anyámtól és így élek. De nem így sikerült. Látszólag minden, amihez nyúlt, sikertelenséggel zárult. Minden, amit elérni akart, semmivé foszlott. Valószínűleg azért, mert az ügyvitelhez való hozzáállása nem változot fikarcnyit sem, szóval maximum annyit értem el, hogy elodáztam a végjátékot.
Nem baj, mondtam én, az én jövedelmemből megélünk hárman is, ha nem is nagyon nagy lábon, de valahogyan. És ekkor kezdődtek a problémák. Ami kis, rendszertelen jövedelmet produkált a majdhogynem bebukott vállalkozása, annak nagy részét kvázi elszórta. Én szinte semmit nem láttam belőle. Otthon voltam a gyerekkel, és csak néha csurrant-cseppent valami kis lóvé az otthoni dolgokra. A gyerekért az első perctől oda volt, de engem mintha meg se akart volna érteni. Sokszor és sokat járt el, néha a nyakamra hordta a társaságát (együtt jöttek be az ajtón, mint meglepetés és akkor ugrálhattam őket körül). De többnyire csak hazatelefonált, hogy összefutott xy-nal és elmennének egy sört meginni. Amiből természetesen több sör lett, hajnal 2-3-ig, néha reggelig, meg hazataxizás. A másik, amit láttam, hogy a haveroknak mindig telt kölcsönadni sohavisszanemadjukra is. Iszonyatosan magas telefonszámlákat csinált, nem fizetett semmilyen kötelezettséget, elvitték a kocsit, a házat, mindent a feje fölül. Sebaj, mondtam, akkor majd megélünk az én kis lakásomban, és járunk a rozoga öreg kisautómmal. Szerencsémre még az elején vagyoni szerződést kötöttünk, így ezek adtak némi biztonságot. És közben balhét csaptam, hogy na most elég volt ebből az életművészkedésből, elmegy szépen dolgozni. Előbb ezt találta ki, aztán azt, folyton változott a dolog, és röpke egy év alatt már a 6-7-ik munkahelyen kezdett el újabb 3-4 hónapot, mire megállapodott a jelenlegi helyén. Hosszú ideig járt külfödre, 4-5 hetente láttuk egy-két napra. Akkor is leginkább aludt meg követelőzött, a "házastársi" örömöket várta el és szinte fel volt háborodva, ha esetleg menstruálni merészeltem abban a rövid időben, amikor itthon volt. Mire felhagyott a külföldi utakkal, addigra a vállalkozást felszámolták és benyújtották a számlát: jött a végrehajtó (természetesen többnyire távollétében), majd végül nemrégiben letiltották a fizetését. Még ekkor is azt mondtam, hogy igen, szeretem, a kapcsolatunk a legerősebb alapon áll, egymás kölcsönös megbecsülésén és szeretetén. És bár sosem hangzott el az az eskü, és már sosem hangzhat el, de úgy éreztem, jóban-rosszban, egészségben-betegségben, és most eljött a rossz, de majd véget ér egyszer. Visszamentem dolgozni a gyerek mellől, hogy több legyen a pénzünk, könnyebben éljünk. Közben beadtuk a gyerektartási igényt a bíróságra, hogy a letiltás kevesebb legyen. Még ezt is felvállaltam, hogy eltagadom, pedig ez aztán már tényleg nagyon egy szar helyzet. És itt jönne a boldogan éltek, míg meg nem haltak, de ….
